A premier előtti héten már jelmezes (vagy ahogy a színházi körökben mondják: öltözéses) és díszletes próbát néztem. A színpadkép részben mesei, részben pedig valóságos. A jelmezek szedett-vedett divatbemutató stílusában a szereplők karaktereinek közhelyeit emelik ki. Szintén mesei, stilizált, elemelt, s azonnal beazonosítható: a stewardess, persze, hogy szexi, az operetténekes-primadonna színésznő, persze, hogy piros csizmában van és csillogó fekete fűzőben – ám ez becsapós, mert az előadás során új dimenzióit ismerjük meg ezeknek az általánosnak látszó figuráknak. Felfedezhetjük saját belső világukat, melyeket személyre szabott monológjaik és dalaik tárnak elénk.
A díszlet részleteinek felépítésekor többször suhant el a színpadon Barnoff Tamara, egy-egy kukoricaszál helyét keresve. Közben Petrik Zsolt ügyelő életét kockára téve tesztelte a madárijesztőnek öltöztetett Gados Béla (Kaszik) keresztre emlékeztető emelvényét – amely talán a Megváltóra utal, hiszen Kaszik, egyetlen nézőként, tehát az előadók egyetlen reményeként van jelen; illetve folyamatosan madárijesztőként, tehát ő az, aki mindig velük van, akkor is, ha épp nincs.
A nagy rendezkedés közben néha-néha megjelent egy-egy színész a jelmezében. Begurult például Dévai Balázs, mint rendőr, csillivilli bokamelegítőben, hidrogén szőke parókában, s pironkodásra okod adó rövidnadrágban. (Leginkább úgy nézett ki, mint egy szexuális játékszer.) Seress Zoltán halvány meggyleves színű ingéhez egy eltúlzott méretű csokornyakkendő társult, csíkos zoknival, és egy komoly színű öltönnyel – ez a kombináció bizonyára bohóci múltjára enged következtetni.
Makra Viktória, aki a félszemű hoszteszt alakítja, platform cipőben (amiben külön kihívás járni a meredek színpadon) és kirívó színekben reklámozza a Riadó Vodkát. Sőt, megtudtam, hogy a Kisfiú jelmezéhez tartozó szerszámnak mi a rendeltetésszerű használata (illetve mi nem). Az utasítás így hangzik: „Embereket vagy állatokat tilos a fénykarddal bökdösni!” Milyen kár. Pedig a Kisfiú már rákészült a vérre.
Bár bizonyos karakterek esetében a jelmez jelrendszere egyértelműbb, másoknál az értelmezés jobban a szabad asszociációnkra van bízva. Az egész látványvilág – díszlettel, jelmezzel, fényekkel együtt – olyan, min egy vízió: határ a valóság és a mese közt. S emlékeztet, hogy el ne felejtsük: a határ soha nem olyan egyértelmű e kettő között – ahogy más szélsőségek között sem. Talán elmosódott, talán néha nem is létezik, csak bennünk.
Annak ellenére, hogy a jelenetek alapvetően készen vannak, még a főpróbahéten is van mit finomítani. Egy elpróbált jelenet vagy egy hosszabb etap végén a két rendező összegzi, hogy milyen változtatásokat szükséges még eszközölni. Pár nappal ezelőtt, mikor lement egyben egy rész, Oleg elemezte a történteket. Elmondta, hogy ha szerencsénk lesz és lesz energiánk, és emlékezünk az érzetekre, akkor össze fog állni az előadás. Most még ugyan többször véletlenszerűen sikerül egy-egy pillanat vagy mozdulat, de ahhoz, hogy ez tudatossá váljon, a megértés szükséges. Ezen kívül elemezte azt, hogy, bár nem sok eszközünk van a darabban ahhoz, hogy tragédiát csempésszünk bele, mégis meg kell találni az egyensúlyt, hogy ez létre jöhessen. Itt felhozta egy francia rendező esetét példaként, aki halálos beteg volt, s megkérdezték tőle, mégis hogyan bírja elviselni az elkerülhetetlen vég közeledtét? Erre ő azt válaszolta, hogy olyan ez, mintha folyamatosan egy sziklás part felé sodródna, ahol majd széttörik a csónak, de úszni akkor is lehet. Oleg elmondta, hogy azt szeretné, ha ez az érzés lenne a színészekben az alakításaik során: a folyamatos vég felé sodródás veszélyes érzete.
Következőként Vologya mondta el az ő észrevételeit. Először a technikai problémákra hívta fel a figyelmet, az elmaradt fény- illetve hangeffektekre. Utána azonban csatlakozott testvére gondolatmenetéhez, mondván, hogy ennek az egyensúlynak a létrehozásához hiperérzékenység kell. Magas hullámokon kell lovagolnunk, s ha nem jön a hullám, megáll az egész egy ponton. Ehhez az is nagyon fontos, hogy a szünetek is beszédesek legyenek.
A főpróbahét próbáinak egyikén, ahol már hívtak néhány fős közönséget is, Pogács Zsuzsa egy rózsaszín angyalszárnnyal a hátán intézkedett. Kétségtelenül lemaradtam valamiről. Az előadás lement egyben, egy tíz perces szünettel elválasztva. Alapvetően jól sikerült, a mini közönség jól reagált.
Ám ezek után is tartottak a rendezők egy megbeszélést, ahol megint részletekbe menően elemezték a látottakat. Oleg szerint már kezd a lélek beköltözni a színészek testébe, és ez a jelenlét, és a szcenika együtt egy jól kialakított építményt ad ki, ami végre elkezdett lélegezni.
Vologya pedig azzal a hasonlattal élt, hogy tegnap még olyanok voltak a színészek, mint az űrlények, akik nem tudják, hova csöppentek, hogy lehet-e itt levegőt venni, és mintha nem tudnának mit kezdeni azzal, hogy itt vannak. Ma már úgy látszik, megkapták a lakhatási engedélyt, holnap pedig már az állampolgárság is meglesz…
Az előadás támogatója és a különleges ruhák felajánlója a Szputnyik Shop!
Pénzes Stefánia írása
A fotókat Dudás Szabolcs készítette!
Érdekes próbafotókat az Európa-Ázsia fb oldalán láthatsz!
Presznyakov testvérek
Európa-Ázsia
utcamusical
Fordította: Kozma András
Anya – Varga Anikó
Férfi Tanú – Jerger Balázs e.h.
Női Tanú – Szabó Emília
Menyasszony – Szorcsik Kriszta
Vőlegény – Seress Zoltán
Férfi szélvédővel a fején, Bölény – Ilyés Róbert
Kínai biciklis, Rendőr – Dévai Balázs
Kaszik – Gados Béla
Elvis I. – Spolarics Andrea
Elvis II. – Kardos Róbert
Elvis III. – Varjú Olga
Félszemű hosztesz – Makra Viktória m.v
Kisfiú - Závada János m.v./Kovács Balázs Olivér m.v.
Koreográfus – Gergye Krisztián m.v.
Díszlet- és jelmeztervező: Barnoff Tamara m.v.
Zene: Szakál Tamás m.v., Pagonyi András m.v.,
Fekete János m.v./Fekete Mátyás m.v.- beatbox, Vidák Róbert /Lamm Dávid m.v. –gitár
Korrepetitor: Lovas Gabriella
Dramaturg – Lőkös Ildikó
Rendezőasszisztens: Pogács Zsuzsa
A rendezők fordító-munkatársa: Kornél Emília Milka
Rendező: Presznyakov testvérek
